/Tiepolo emlékére/

Csak egy pillanat volt, mely átvágott a csenden,
Valami halk sistergés, falról lecsorgó esőcseppek
Hangja, bennem erosödő folytonos moraj,
Reménnyel vissza, visszatérő lüktető tódulat,
A kimondhatatlanságok kertjének szűkülő ösvényén,
Gördül keresztül emlékek korhadó kapuján, az.
Áttetszően bűnbe ejtő, burjánzó szirmú, szóvirág felé,
Ahol lelket emésztő, kétes kór szivárog, titkos kábulat,
Tolakodó kárhozat, mely észrevétlen hajt, üldöz, és kiad.
Összekuszálja a rendet, lelketpróbálón visszafeleselget,
Aztán összemosódik, szétzuhan, mert úgy is minden céltalan.
De talán egy kép, ha megmarad, több lehet, mint szó,
Mint tettető csevely, botladozó mondatkísérletek,
Egy kép, ahol talán ott állok én is, és visszaintegetek
Ahogy Velence víz felett párolgó sóhajok cseppjei,
Rézlapra karccolt tónusok foltjai terelik felénk a méla időt,
Egy kép, ahogy a Dózse, lebillenő sapkája után nyúl,
És mozdulatában megáll az a pillanat, mert egymásra figyelünk
Ahogy ott, a trónus alján bohócformájú nagy gyerek,
Jó szót vár, áldást oszt, vagy csak kéreget. Egy kép.
A láthatatlanságból feltörő varázslat, a szélmalmos Jeruzsálem,
A gyöngyökkel teletűzdelt bánat, kegyben álló bíboros se lázad,
Fölre kényszeríttet elhízott angyal, lesántult szamárral,
Csendélet halfejjel részüstben, szákkal és virágos kosárral.,
Kékfalú házak, tehénke a menyben, zöld ábránd királylány,
Ahogy megbújik a csendben, festőt festő festő, tükörből, gatyában,
Színes halmazok, foltok, képtelen talányban, de marad-e valami
Mely talpig rohanásban, kortybortalan csendben, kitart holnapig?
Legalább egy képben, mely megőrizve titkát, összekötheti mi
Több mint valóság, beteljesületlen álom, jeltelen jel, simogató fény,
Mélyre vert cövek, időtlen tér, egymáshoz illő kövek, szembenéző szemek
Melegíto bizsegés, talpalatnyi sziget, hullámzó végtelenciádon,
Csak egy kép, amely ha bevillan, egy pillanatra átszabja a csendet.